(1580-1629)

 

A 16. század végére népünk, a reformátorok sok-sok küzdelme és buzgólkodása révén, majdnem egészen protestánssá lett, a régi egyház pedig visszaszorult. Az 1600-as évektől azonban az újjáéledő katolikus egyház erőteljes harcot kezdett elveszett híveinek visszahódításáért. Ennek a harcnak a megindítói vakbuzgó jezsuiták, engedelmes eszközei pedig a könnyen befolyásolható Habsburg uralkodók voltak. Megindultak a templomfoglalások, a lelkészek és tanítók üldözése. Rudolf császárparancsára az új országos főkapitány, Barbiano erőszakkal elvette az evangélikusok kassai templomát. Egy nap ágyúkat állíttatott a templom köré, és felszólította a tanácsot, hogy adja át a kulcsokat, különben rommá löveti a templomot. A tanács kénytelen – kelletlen engedett az erőszaknak. Ezen a sikeren felbuzdulva vérszemet kaptak jezsuiták.

- Hát ez ilyen könnyen megy? – dörzsölték elégedetten a kezüket. – Hát akkor folytassuk tovább.

Országszerte megindult a templomok az iskolák elrablása, a hívek üldözése. Bizony végromlásra jutott volna szegény magyar népünk és református egyházunk, ha kegyelmes mennyei édes Atyánk, nem gondoskodott volna erős védelemről. Bethlen, Rákóczi, mind-mind egy-egy fénylő csillag a magyar történelem egén.

Először Bocskai István indította el seregeit. Melléje álltak a bujdosó magyarok, a hajdúk, és ahol Bocskai vitéz seregével megjelent, ott észtvesztve menekültek a császár zsoldosai. A király jobbnak látta békét kötni Bocskaival. Ez volt a bécsi béke, amely biztosította a vallásszabadságot a reformátusoknak és az evangélikusoknak (1606). Ezzel rendben is lett volna minden, azonban Bocskai váratlanul meghalt. Azt beszélték, hogy kancellárja, Kátay mérgezte meg. – No, most megint szabad a rablás – ujjongtak Bécsben és ismét megindult az üldözés. Isten azonban most még hatalmasabb oltalmazót állított népünk mellé. Úgy hívták ezt a férfiút, hogy Bethlen Gábor.

Ma az ő történetét fogom elmondani nektek.

 

Lóvontatta, sátorponyvás parasztszekér döcög végig a kanyargós gyergyói hegyi úton a szárhegyi Lázár kastély felé. Egy gyászruhás asszony és két árva gyermeke igyekszik a nagytekintélyű Lázár András, Csík-Háromszék királybírója otthonába. Hetek óta utaznak, hiszen Marosillyétől Szárhegy több mint félezer kilométerre van. A fiúk, Gábor és István zokszó nélkül tűrik az út fáradalmait, sőt még ők vigasztalják édesanyjukat is, akinek a könnye egy percre sem apad el. Nehezen tudja elviselni, hogy férje után a kis birtokocskát is elvesztette. A zsarnok Báthori Zsigmond fejedelem ugyanis elvette.

-          Ne búsuljon, édesanyám – öleli át anyját Gábor -, meglátja: jó dolgunk lesz András bácsinál, biztosan pártunkat fogja. Aztán jó az Isten, majd csak ránk tekint, hiszen ő az özvegyek és árvák atyja.

Az édesanya hálásan simogatja meg a fiú fejét:

-          Milyen jó, hogy legalább ti nem estek kétségbe, mert nem tudjátok még, milyen keserű az árvák kenyere.

Lázár András kitárt szívvel fogadta megözvegyült húgát, Bethlennét és gyermekeit.

-          Otthonom a ti otthonotok, asztalom a ti asztalotok is. Ne veszítsétek el reménységeteket. Biztos vagyok abban, hogy sorsotok még jóra fordul.

12 éves Gábor, 11 éves István, amikor Szárhegyre kerültek. Eddig még iskolába sem jártak. Szárhegyen a falusi tanította meg őket írni-olvasni, az udvari lelkész pedig a református hit elemeire, de bizony ez igencsak sovány tudomány volt. Ennek hiányát Gábor egész életén át érezte. Igaz, az a világ nagyobb becsben tartotta a kardot jól forgató férfit, mint a tanult embert. A nagybácsi is arra törekedett, hogy a fiúkból jól fegyverforgató vitézeket neveljen. Edzette, gyakorlatoztatta őket, s Gáborból nemsokára jó vívó vált, és kitűnően kezelte a puskát is. Egy esztendő multán – ura utáni bánatában – meghalt az édesanyjuk is. Most már teljesen árván maradtak. A fiúkat ez a sok próba azonban nem törte meg. Egyik nap Gábor odaállt nagybátyja elé:

-          Nem szeretnék sokáig kegyelemkenyéren élni, már meg tudnék érte szolgálni. Arra kérem, hogy írjon Neczpáli Justh András rokonunknak, hátha be tudnak juttatni a fejedelmi udvarba apródnak.

-          Jól van, fiam, ha el akarsz menni, nem tartóztatlak, bár itt is itthon vagy. De hát értelmes, okos fiúnak látlak, írd meg te a levelet, én majd elküldetem. A 13 éves fiú, felnőttes komolysággal a következőket írta:

-          „Sem apám, sem anyám nincsen, aki rólunk gondoskodjék. Még eddigelé tanultam magyar írást elébb, ám deákul (latin) is. De most valakihez el szeretném magamat szerezni, ha módon volna hozzá.”

A kérő szónak meglett az eredménye, és a fiatal fiú fejedelmi apród lett. Gábor eszesen viselte magát. Zsigmond fejedelem egész élete csatározásokkal telt el, és a fiú mindenhová elkísérte urát. Tizenöt évesen részt vett a győztes gyurgyevói csatában, kétszer Temesvár ostromában. testét lassan gyógyuló sebhelyek borították, s csontja is többször eltört.”Fél életét a csatatereken hagyta, de a másik felét megőrizte hazájának” –írta egy korabeli krónikás. Báthori hamar felismerte a fiú kiváló tehetségét. Magával vitte Prágába is, a királyi udvarba, hadd ismerkedjék az ottani szokásokkal. Okos, megfontolt beszédéért, a csatákban tanúsított halált megvető bátorságáért a fejedelem tábornokká és udvari tanácsossá nevezte ki. 20 éves volt ekkor. Jutalmul visszakapta apai örökségét, Marosillyét is. Így lett a nincstelen árva fiúból esze és karja által tekintélyes ember. De ez csak az első lépcsőfok volt. Isten jóval többre hívta el.

 

Báthori Zsigmond szertelensége és kapkodása Erdély szörnyű pusztulását okozta. Négyszer mondott le a fejedelemségről, négyszer tért vissza, és ez mindig sok vérontással járt. A Habsburgoknak átadott kis országban a kegyetlen császári tábornok, Básta iszonyatos dúlást vitt véghez. Rosszul fizetett zsoldosai gyújtogattak, raboltak. A megrémült nép – hogy puszta életét mentse – az erdőkbe bujdosott. Kínzó éhségét fakéregből és makkból sütött „kenyérrel” próbálta enyhíteni. Az éhínség mellett pestis is tizedelte a nyomorult népet. Tavasszal az elrabolt igásállatok helyébe magukat fogták az eke elé, hogy szántani tudjanak. Ezt nevezte a nép „Básta szekerének”. A fejedelem újra visszatért Erdélybe, de Goroszlónál Bástával szemben, csatát vesztett, és menekülni kényszerült. Básta most már fék nélkül garázdálkodhatott. Ellenfelét, Mihály román vajdát a miriszlói csatában legyőzi, majd orgyilkossal megöleti. Most már ő a korlátlan úr. Megindult a fejvadászat az előkelők után is, így se jobbágy, se úr nem volt biztonságban. A házakat felgyújtották, a templomokat lerombolták, akiket elfoghatnak, irgalmatlanul megkínozzák, fejüket kötéllel addig tekerik, amíg szemük kifordul, nyelvüket kitépik, hátukból szíjat hasítanak. Nem kímélték az aggokat, a gyerekeket és a nőket sem. Ez ellen a szörnyű rémuralom ellen, 1603-ban fegyvert fogott Székely Mózes. A székely és a török segédcsapatokat Bethlen Gábor szervezi. 23 éves ekkor. Sajnos a sebtében toborzott sereg a jól képzett némettel szemben alulmarad, Székely Mózes is elesik a csatában. Bethlen menekülni kénytelen. Szendrőn, a török oltalmában húzza meg magát.

Amikor Bocskai zászlót bont, gyorsan hazajön, és szívvel-lélekkel támogatja a „magyarok Mózesét”, ahogy kortársak Bocskait nevezték. A győztes hadjárat nagy reményeket ébreszt benne. Talán a megtiport Erdély újra talpra áll. Bocskai korai halála azonban szétfoszlatja ezt a reményét is. Megindult a vetélkedés a fejedelmi székért. Végül is az utolsó Báthori – hajdú segítséggel – magának szerzi meg a fejedelemséget. Bethlen azonban benne is csalódik. Báthori Gábor forratlan, szertelen, az ország dolgaival keveset törődik, annál többet a szórakozással. Sorra végigmulatja a városokat, fenékig ürítve az élvezetek poharát. Bethlen tanácsait semmibe veszi, sőt titokban életére tör. Bethlen újra menekülni kénytelen. Újra a töröknél talál menedéket. De most már elérkezettnek látja az időt, hogy az agyonsanyargatott Erdély sorsát kezébe vegye. maga kéri a fejedelemséget, és a török szultán támogatja, mert megbízik benne. 1613 őszén – fényes török kísérettel – megjelenik Kolozsváron, és az összehívott országgyűlés fejedelemül választja. Így jut el a nincstelen árva fiú a legmagasabb fokra, Erdély fejedelmi székébe. Ennek a török támogatásnak azonban nagy ára van. A török visszaköveteli a tizenöt éves háború során elveszett két várát: Lippát és Jenőt. – Elképzelhetitek Bethlen szorult helyzetét. Lippa azonban ellenáll, úgyhogy a fejedelemnek magának kell megvívnia a várat, hogy átadhassa a töröknek. Mintha testének egy darabját vágnák le. De ebben van államférfiúi bölcsessége: inkább egy vár vesszen el, mint egész Erdély török-tatár dúlás áldozatává legyen. Ilyen fájdalmasan indul uralkodása – de nem így folytatódik.

 

Bethlen biztos volt abban, hogy Isten nagy tettekre választotta ki, de azt is tudta, hogy a nép, s különösen a vezetők támogatása nélkül, nem sokra megy. Összehívta az országgyűlést, hogy a teendőket velük együtt tárgyalja meg. Egyik nap – a gyűlésre menet – különös fényjelenség erősíti meg elhivatottságában. A kolozsvári Mihály templom tornya fölött violaszín sugarak törtek a magasba, mintha mennyei jel kötötte volna a tornyot az éghez. A különös természeti csodaláttán a téren álldogálók szinte kővé meredten bámultak az ég felé.

-          Isteni jel ez – mondta a fejedelem elfúló hangon.

A látomás, amilyen gyorsan támadt, olyan hirtelen el is tűnt.

-          Rossz jel ez, meglátjátok háború lesz – mondogatták az emberek.

-          Tévedtek, barátaim, ez a jel isteni rendelés: fel fogom építeni ezt a szegény kis Erdélyt, mint egy templomot.

Bethlen nemcsak beszélt, hanem cselekedett is. Az országgyűlésen ott voltak az ország vezető emberei, a székelyek és szászok küldöttsége. Minden szem várakozóan tekintett a belépő fejedelemre.

-          Látják kegyelmetek azt a fájdalmas romlást, ami szinte a halál szélére juttatta kis országunkat – kezdte Bethlen a beszédét. – Falvaink elnéptelenedtek, városaink porrá égetve, a várak falai omladoznak, az a 15 esztendő, amit átélt ez a nép maga volt a pokol. Bizonyára átérzitek, hogy ez nem maradhat így tovább, nem lehetünk csúfságára a többi népnek. A magyar életképes nép, a székely bátor és erős, a szász szorgalmas és törekvő – fogjunk hát össze, és építsük újjá a mi kis hazánkat. Elvárom, hogy mindenki becsülettel helytálljon. Álljunk hát neki a munkának, tavaszra nem legyen egyetlen romos ház, bedőlt falú kastély, omladozó vár!

A főemberek vegyes érzésekkel hallgatták. Volt, aki lelkesedett, volt, aki csak a fejét ingatta. Végül, az egyik főúr szólásra jelentkezett.

-          Nagyságos fejedelem, mind szép és igaz, amit mondtál, de honnan vegyünk építőanyagot: meszet, téglát?

-          Embereim már kora ősz óta vágják a fát az erdőn, égetik a meszet, lesz minden, amire szükség van.

-          De nincs pénzünk. Hogyan vegyük meg az építőanyagot? – vetette ellen a másik.

-          Aki építtet, két évig nem fizet adót. Tavasszal pedig neki a földnek, ne legyen egy talpalatnyi föld se szántatlanul, vetetlenül!

-          De nincs igásállat, mind elhajtották és felfalták Básta zsoldosai. Mivel szántsunk?Aztán vetőmag sincs, felélte a román és a német.

-          Lesz minden. Megbízottaim máris vásárolják a lovakat lengyel földön, az ökröket Debrecenben. Nagykőrös és Kecskemét szekerei már útban vannak vetőmaggal megrakva. Tavaszra induljon meg az új élet mindenütt!

-          Nincsen jobbágy, aki szántson, vessen. Mind elbujdostak a havasokban, vagy átszöktek Romániába.

-          Szép szóval, kedvezéssel csalogassátok elő őket. Becsüljétek meg és védjétek őket, és akkor hűségesek maradnak hozzátok.

-          Szép, szép – ingatta fejét egy főúr -, de mindez mit sem ér, ha a vetésünket ismét más aratja le, házainkba a török köti be a lovát…

Bethlen szeme haragosan villant, de aztán erőt vett magán, és csendesen csak annyit mondott:

-          Igaza van kegyelmednek, de megígérem, hogy amíg én leszek Erdély fejedelme, ide török-tatár, német zsoldos nem teszi be a lábát.

-          De hol van olyan erős hadsereg, amely határainkat meg tudná védeni?

-          Többet ésszel, mint erővel – felelte mosolyogva a fejedelem. – A török nem mozdul, ha harc nélkül is megkapja a maga adóját. Követeim máris útban vannak, és viszik az ajándékot a szultánnak és pénzéhes basáinak. A német? – s legyintett-, csak vonító kutya, azzal magunk is elbánunk.

Ez a beszéd mindenkit meggyőzött, még a legmakacsabb kételkedők is elhallgattak. Az emberek szíve megtelt reménységgel, és szinte egyszerre tört ki a lelkesedés az országgyűlés nagyjaiból:

-          Éljen…, éljen soká a fejedelem!

 

 

Megindult az újjáépítés emberfeletti munkája. A városok szépültek, a várak épültek, a földeken dalolva szántott a paraszt, s a katonák büszkén feszítettek új egyenruhájukban. A fejedelem mindenütt ott volt, ahol kellett biztatott, ahol kellett korholt, ahol segíteni kellett, ott segített. Váratlanul azonban alattomos támadás zavarta meg a munka menetét. Jöttek a hírek, hogy a bécsi király hírhedt tanácsadója, Pázmány Péter nem nyugszik. Homonnai Bálintot akarja az erdélyi trónra ültetni Bethlen helyett.

-          Már jön is Homonnai nagy sereggel, lengyel és német katonasággal, hogy elkergesse Bethlent.

-          Hohó, nem addig van a’…- mondták a hajdúk, akiket még Bocskai telepített le a Hajdúságban-, ha a bécsi király lesz ismét az úr Erdélyben, akkor mi szedhetjük a sátorfánkat. Meg sem várták Bethlen seregeit, hanem lóra kaptak, és egy sötét éjszakán meglepték Homonnai seregét.

-          Hujja hó…! Csak a fejét, hogy meg nem sántuljon – rontottak rá vad csatakiáltással az alvó táborra a kemény hajdúlegények.

Volt ám kapkodás, futás. Homonnai, alig tudott egy szál ingben elmenekülni – meg sem állt Bécsig. A kis Erdélyt megmentették. Most már újult erővel láttak neki a munkának.

Tovább folyt az építés, szépítés, és lassan a romos Erdély „Tündérkertté” vált. Hat évbe telt, amíg minden rendbe jött, helyre igazodott. Bethlen félmillió aranyat kitevő jövedelméből korszerű, fegyelmezett hadsereget szervezett. Gyulafehérvári fejedelemi udvara a szellemi élet központja lett. Tudósokkal vette körül magát. Főiskolát alapított, ahova jeles külföldi tudósokat hívott tanítani, de az ország többi iskoláját is főkezűen támogatta. gazdag könyvtára létesített, maga is állandóan gyűjtötte a könyveket, hogy minél szélesebb körű tudásra tegyen szert. Törvényben tiltotta meg, hogy a főurak visszatartsák a jobbágyok jó eszű gyermekeit a továbbtanulástól. A kiválóakat külföldi egyetemre küldte. A szászok és hajdúk kiváltságjogait megerősítette, a székelyek szabadságát biztosította. A lelkészeket – köztük az ortodoxokat is – kivette a jobbágysorból, és nemességet adott nekik. Külföldről bányászokat telepített be, hogy fellendítse a bányászatot. Ha az ősök feltámadtak volna, nem ismertek volna rá az egykor török dúlta, német sanyargatta kis országra. Az égi látomás nem csalt meg, Isten velünk volt. Ha Ő velünk, kicsoda ellenünk? – vallotta bizakodással Bethlen.

 

A kis ország boldog népe békésen építette a maga jövőjét. Sajnos azonban nem így volt Nyugaton. Jöttek a fájdalmas hírek: halálra üldözik a reformáció híveit, és rossz híreket erősítették a menekültek ezrei. Bethlen nehezen mozdult. Nem azért, mintha félt volna, hanem mert óvatos és előrelátó volt. De amikor fülébe jutott a magyarországi üldözöttek jajkiáltása, tovább nem habozott. Kiáltványában ezt így adta tudtára a külföldnek: „A nemes Magyarország nékem szerelmes nemzetem, kiért örömest meghalok. Miért is igaz vallásunk megoltalmazására, nemzetünk szabadságának helyreállítására – vagy élet, vagy halál – megindulok.”

Lovas futárok vágtattak szét az ország minden tája felé:

-          Édes hazánk jó voltáért, vallásunk szabadságáért, siessetek azonnal a fejedelem táborába.

Jöttek is a páncélos szász csapatok, a nyalka székely lovasok s a magyarok ezrei. Mikor mind együtt voltak, Bethlen élére állt a seregnek, kibontotta szép selymes lobogóját, amelyen ez a felírás volt: „A seregek Ura szétszórja minden ellenségit.” Debrecenbe érve hozzá csatlakozott Rákóczi György 5000 emberével, Fekete Péter 10 000 hajdú lovassal. Amerre elvonultak, a nép örömujjongva fogadta Bethlent. Kassa és a bányavárosok sorra megnyitották kapuikat előtte, de Pozsony bezárkózott. Két órai ostrom után azonban kezében volt a város, sőt a királyi korona is. Cseh szövetségben Bécs ellen vonult, a király is benn szorult a várban. Bethlen azonban nem kockáztatta meg a nagy, erős vár bizonytalan kimenetelű ostromát. – Besztercebányán összeült az országgyűlés, hogy tárgyaljon a békéről. Jelen voltak a cseh-morva szövetségesek, a lengyel király, és a török porta követsége is. Bethlen aranyozott selyem trónusok fogadta a rendek hódolatát, akik egyhangúlag királlyá választották. Ő azonban nem engedte magát megkoronázni, holott kezében volt a királyi korona.

1620-ban a szövetséges csehek csatát vesztettek Fehérhegynél, és ez józanságra intette Bethlent. Most már egyedül kellett helytállnia a vallás szabadságáért. Végül is hosszas huzavona után Nikolsburgban megszületett a béke (1621), amely megerősítette a Bocskai által kivívott szabadságot. Bethlen lemondott a királyi címről, és a koronát is visszaadta Bécsnek. Ezután négy évig béke és nyugalom következett, de a csehországi véres megtorlások, a németországi vallásüldözések és szörnyű kegyetlenkedések újra hadba szólították. Bethlen kétszer támadt ki, aminek eredményeként megszületett a második bécsi béke (1623), majd az 1626-i pozsonyi béke. Ezek hosszú időre biztosították a magyarság nemzeti és vallásszabadságát. Sikeres hadjáratai a Nyugat figyelmét is fölkeltették, sorra jöttek a francia, dán és svéd követek, baráti jobbjukat és szövetségüket ajánlva.

 

Sajnos Bethlen nem sokáig élt. A szakadatlan munka, a csatákban kapott sok sebe megtörték életerejét. A legjobb orvosok sem tudtak segíteni. Betegágya köré odagyűltek hűséges küzdőtársai. Amíg beszélni tudott, szüntelenül intette őket: „Vigyázzatok, hogy Erdély fennmaradjon, mert a magyarnak csak addig van békessége, amíg kard van a kezében.” Mikor a nagy fájdalomtól már szólni sem tudott, papírt kért, és mintegy búcsúzóul ezeket az igéket írta rá: „Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk”, és hozzáfűzte a maga hitvallását: „Senki sincsen, bizonyára nincsen.”

Hogy ki volt Bethlen Gábor? – magatok is képet alkothattok fénylő arcáról. Ehhez hadd fűzzem hozzá udvari papjának, Milotai Nyilas Istvánnak a szavait: „Isten áldotta boldog ember, az kiben az ő Istenben való kegyességének, és hazájához való szeretetének fáklyái lobognak.” A külföld nagyra becsülte, még ellenségei is elismerték emberi nagyságát. Jellemző, hogy görög, latin, holland és német versek dicsőítették nevét. Kemény János udvari apródja ezt írta róla könyvében: „Meghala ez a nagy fejedelem, kihez hasonló Mátyás királytól fogva és Istvánon kívül, nem hallatott. Oh, vajha remélhető volna valaki más. Óh, vajha avagy ne született volna, avagy örökké élt volna.”

 

 

 

---