In memoriam II.
Mivel sok időt töltöttem a nagyszüleimnél, lassan a barátnőim is oda találtak. A közös játékok felejthetetlenek a számomra. Igaz, a házban nem sokat játszhattunk az udvaron találtunk új felfedezni valót.
Az udvarról nyílott egy ,,titkos,, kapu a szomszéd kertbe ami az egyház tulajdona volt.. Amolyan kis erdő féle. Ott szaladgáltunk, bújócskáztunk és a merészebbek fára másztak. Megpróbáltuk elképzelni, hogy mi is gyerekszereplők vagyunk egy filmben. Ahol a gyerekek felfedeznek, kiderítenek, lelepleznek... Vártuk, elő ugrik-e valamilyen állat egy bokorból vagy fa mögül. Élmény volt számunkra. Néha még az evésről is megfeledkeztünk. Ha enni hívtak, inkább elbújtunk. Nem engedtük, hogy bárki is megtörje a varázst.
Volt, hogy a faluba megjelent egy nagy fehér autó, hangszóróval a tetején. Körbe járt a faluban és minden utcában kiabálta: „Talút, ócska talút!” – erőteljesen megnyomva és elhúzva a szavakat. Szaladtunk a kapuba, hogy lássuk, ekkor nagyanyám utánnunk kiabált, ki ne merészkedjünk a kapun kívülre, mert bizony ez a ,,pulyaszedő“ és ha megáll a kapuban, elvisz minket! Nem is mertünk mi ki lépni a járdára sem, annyira elhittük amit mondott és persze féltünk is. Ki akarná, hogy csak úgy elrabolják! Szorongattuk a kapurácsot és bámészkodtunk ki az utcára. Aztán mikor elment, folytattuk a játékot.
A déli alvás miatt nagy háborút vívtam a nagyanyámmal. Addig szaladgáltam körbe, körbe a nagy folyosón mig el nem fáradtam és megadtam magam. Csak azért ellenkeztem vele napról-napra mert láttam, hogy a bátyám kint játszhatott az udvaron, nekem pedig aludnom kell délután. A nagy ágyban szinte elvesztem, de jó volt bebújni a takaró alá.
Végre eljött a várva várt péntek, amikor anyám megjelent az ajtóban, hogy hazavigyen. Örömmel szaladtam elé és mindíg megkérdeztem, „Ugye most már mindíg otthon lehetek?” De aztán a hétvége hamar eltelt és én újra pityeregve engedtem el őt. De dolgoznia kellett és így nekem nem maradt más választásom. És mi újra csak számolni kezdtük a napokat az újjaimon. Apám is dolgozott, ő nem a faluban volt. Autóval járt minden reggel a munkahelyére. Egy alakalommal óriási meglepetést készített a számomra. Ki álltam az ajtóba és onnan vártam, hogy végig jöjjön a járdán és végre megláthassam Őt a ház sarkánál. Először egy kis kereket pillantottam meg, aztán előbújt egy kék babakocsi.Ő mosolyogva tolta felém. „Ez az enyém!“ – kiátottam fel és csaptam össze a két kezemet örömömben. Boldog voltam. „Mint egy igazi”- mondtam és tapsikolva szaladtam körbe rajta. Azonnal beszaladtam a házba a babámért és beletettem. Büszkén tologattam az udvaron. Aztán megkértem nagyanyámat, keressen valamit amivel betakarhatom a babát. Került-fordúlt és egy kis rózsaszin pokróccal jött elő. „Tessék” – mondta lágyan és betakarta. Imádtam azt a babakocsit. Még felnőtt koromban is sokáig megvolt, igaz már csak fent porosodott a padláson a babámmal együtt.
Aztán óvodás lettem. A faluban volt óvoda és iskola is, egy épületben. A földszinten voltunk mi ovisok, az emeleten az iskolások. Elsőtől, ötödik osztályig. Az óvoda nem mesze volt onnan ahol laktunk. Óriási épület, rengeteg ablakkal. Bent rideg, tág folyosók voltak. Visszhangzott az egész. Egy kis kapun kellett bemenni az iskola udvarára. Szűk járda vezetett az épuletig . A járda két oldalára bokrokat ültettek, olyan volt mint egy kastélyudvar bejárazta. Messzinek tűnt mig a kaputól a lépcsőhöz elértünk. Széles és magas lépcső vitt az ajtóhoz. Az óvodában aztán nem volt déli alvás. Minden gyereknek volt egy tízórai táskája amiben volt az elemózsiánk. Délben mindenkinek haza kellett menni és délután már nem volt óvoda. Igen ám, de egy idő után érdekesebbnek találtam, ha egyik-másik barátnőmnél mentem. Anyám nagyon haragudott érte. Meg is kaptam a magamét rendesen! Az udvarunkon volt egy nagy birsalma fa, annak a vesszőjével kaptam, ha házaltam ovi után.
Lakott a szomszédunkban egy öreg, hajlott hátu néni. Nagyon szerettem. Előfordúlt, hogy ő vitt reggelente oviba, ha anyám korábban ment dolgozni. Szegénynek mindig megkellett hallgatnia, milyen dalocskát tanúltunk éppen, és hogy hitelesebb legyen az előadásom, még táncoltam is hozzá. Aztán mikor megkérdezték jó voltam-e, Anna néni égig dicsért, de azért hozzá tette, énekes és táncos biztos nem lesz belőlem. Nagy önuralom kellett hozzá, hogy el ne nevesse magát, mig az „előadásomat“ nézte.
Anna néni egy hosszú házban lakott. Nem az egész volt az övé. A ház első része amihez két tiszta szoba, fürdőszoba, spajz és egy kocka alakú folyosó tartozott, egy másik családé volt. Ehez az első részhez volt hozzá építve egy konyha , mellé egy szoba, Ez volt az Anna nénié és a férjéé, akit Gábor bácsinak hivtak Ezután következett egy kamra, istálló és egy konyha ami már szintén a másik család tulajdona volt. Rokoni szálak főzték őket egymáshoz, nem volt köztük viszály sosem. Segítették egymást ahogy csak tudták. Még a kertet is el osztották egymás között. Mezsgyézni sosem kellett, tudták meddig az addig.
Gábor bácsi egy vén huncut pipás ember volt, aki persze a jó pálinkát sem vetette meg. Mérgelődött is e miatta a felesége eleget, de ellene tenni már nem látta értelmét. Hosszú ideje voltak házasok, megvívták már a maguk harcát. Gábor bácsi ki ült a kapuba, szájában pipával és onnan figyelte a falu eseményeit. Korán meghalt, az idősebbek szerint a pálinka iránti mértéktelen szeretete lett a veszte. Így a felesége egyedül maradt a kis szoba-konyhában. Sokat jártam át hozzá, mindíg le tudott foglalni valamivel.
Ő volt az, aki pólyás koromban e képpen nyugtatta anyámat: a szeme jó, megmarad! És hogy mi volt az alapja ennek a bölcs meglátásnak? Hát, nem voltam egy életre való újszülött. Annyira kicsi voltam, hogy anyám még füröszteni sem volt hajlandó. A fürdetést nyagyanyámra bízta, mert félt a kezébe felvenni. Egyszer aztán anyám áthívta a szomszéd nénit, hogy jöjjön már nézzen meg, lesz-e belőlem ember valaha. Ő benézett a kiságyba és csak ezt az egyetlen mondatot mondta. Állitólag nagy kék szemeim voltak, azok mögűl néztem vissza rá. Igaza lett!
(folyt.köv.)